Huh, komoly kis hétvégi túránk sikeredett. Ahogy mondják, nyolcvan fölött már minden nap ajándék, hát mi a kilométerekkel voltunk ugyanígy.
Úgy kezdődött, hogy a MÁV megpróbált nekünk keresztbe tenni, de ez nem sikerült neki. A három hónapja megrendelt vagonunkat a túra előtt egy nappal visszamondta - vágányzárra hivatkozva. Kétségek és kis feszültséggel gyülekeztünk hát szombat hajnalban a KÖKI-n, vonatunk innen indult Kiskunhalasra, majd átszállás után tovább Bajára.
Az első vonaton nem volt semmi gond, volt kerékpár szállító vagon, ez rendjén is volt, de aztán Halastól semmi. Azért szerencsénk volt, mert olyan vagont találtunk, ahol elfért nyolc bringa, a maradék pedig más peronokon, így ha érdekes is, de eljutottunk bajára - persze a kaller elmondása szerint a korábbi vonaton volt vagon - persze azzal a kutya nem utazott. Még lesz szó a MÁVról, de később...
Baján Jánossal kiegészülve immáron tízen vágtunk neki a Duna jobb partjának, előbb közúton, később a gáton kerekezve. Dunafalvánál valamivel dél előtt érkeztünk, s amíg a kompra várakoztunk, ebédeléssel töltöttük az időt.
A gyors átkelést egy jó sörrel, kávéval ünnepeltük, majd nekivágtunk immár a Dunántúl oldalán az útnak. Rögtön sikerült eltévednem, hiába, a google műholdfelvételeinél néha többet ér, ha megkérdezünk egy helyi lakost.
A helyes utat megtalálva vágtunk neki erdőnek, mezőnek. Hamar Bátán, majd később a gátra terelve Pörbölyön találtuk magunkat. Innen kezdődik a Gemenci erdő, melyet először a gáton folytatva kezdtünk átszelni, majd később az útról letérve bevettük magunkat kicsit az erdő nem is annyira sűrűjébe.
Hamarosan elfogyott alólunk az út, kénytelenek voltunk az elénk kerülő vasúti sínek között, a talpfákon tekerve zötykölődni - egészen a kisvasút legközelebbi állomásáig. Épp jókor értünk ide, mert a gőzvontatású kávédaráló épp érkezett szemből. A masiniszta lekiabált, hogy akarunk-e vele utazni, majd mikor jeleztük, hogy bringával vagyunk, sípolt egyet és elfüstölgött.
A kék jelzésen tekertünk tovább. Hosszú kilométereket gyűrtünk le, mire a Keselyűsi csárdához értünk. Frissítettük magunkat, még tizenvalahány kilométer volt hátra. Hat felé járt, mire ismét útra keltünk, s a hét óra is elmúlt, mire Szekszárd belvárosában bringáztunk. Virág - bokaszalag szegetten - itt csatlakozott hozzánk autóval, mert a beígért bográcsos pörit nem akarta kihagyni - érthető módon.
Ez előtt azonban még kihívásként állt előttünk a meredek hegyoldal János barátom csodás házáig. Nem volt könnyű a feljutás, a szívem majd kiszakadt a helyéről, de sikerült végig tekernem a teknő formájú betonvájatban egészen a lankás tetőig.
Annuskát üdvözöltük, majd hamarosan asztalhoz estünk. A kaja csodás volt, illat, íz, állag - mind mind tökéletes, s akkor a háromféle vörösborról még szó sem esett. Vacsora után túrós süteményt kaptunk, szintén pazar volt, ismét köszönet érte.
Senki nem kért altatót az alváshoz. Megbeszéltük a reggeli időpontját, s nyugovóra tértünk.
Ki ekkor, ki akkor, de jellemzően időben ébredt a társaság - igaz, az órát tréfából kicsit előre tekertük. Gyors reggeli jutott mindenkinek, majd pár perccel nyolc után összeállt a csapat s elindultunk kicsit hosszabb utunkra Fehérvár felé.
Most jó volt a kezdés, szinte zuhantunk lefelé a tegnapi emelkedőkön, pillanatok alatt a város peremén voltunk. Eleinte pár kilométert a kissé forgalmas elsőrendű hatos úton tekertünk, majd letértünk Kölesd felé, innen már viselhető volt a forgalom. Természetesen szemből fújt a szél, de ezt talán mondanom se kell, hisz bringán mindig szemből fúj.
Egyre kisebb forgalmú utak következtek, végül már betonlapból álló faluszéli utakon gurultunk. Csodás volt az idő, csak a fránya széllel kellett küzdeni.
Épp csak bekaptunk valamit a délelőtt folyamán, hisz nagyon siettünk. Több mint 120 km állt előttünk, s időre kellett a vonathoz érni Fehérváron. Délben már elég fáradtak voltunk, de nagyon jó volt a csapat, remek tempót mentünk.
Sárbogárd előtt elbúcsúztunk Jánostól, akinek innen ment vonata Szekszárd felé. János, köszönjük, hogy megvendégeltél minket házadban.
Kettő felé már éhes volt mindenki de nagyon. Sárhatvanig kellett tekernünk, hogy kocsmára leljünk, ahol végre leülhettünk enni, inni. Érdekes volt a dolog, kicsi de javu azoknak, akik tavaly voltak a Mezőföld túrán, ugyanis véletlenül épp oda érkeztünk (szemből) és telepedtünk le, ahol akkor szintén megálltunk. Gabci még az olcsó Macis fagyira is emlékezett, s nekem is beugrott, hogy hol raktam le tavaly a bringámat az épület mögötti árnyékban.
A hosszabb pihenő után háromkor vágtunk neki ismét az útnak. Az élen váltva Győzőt viszonylag gyors, 20-25-ös tempót diktáltunk - gyors, hisz erős szél fújt közben szemből.
Szinte repültünk az utolsó harmad elején. Gyakran néztem az órát, s már-már mosolyogtam, hisz látszott, hogy kényelmesen érjük el a vonatot - mely reggel még oly távolinak látszott.
A végcél előtt tizenöt kilométerrel még egy kisebb pihi következett, utsó közös fagyi és sör. Ahogy láttam, a nyereg már nem volt olyan hívogató, de azért a célba érés is szép és gyors volt.
Egy órával a tervezett idő előtt érkeztünk Fehérvárra. A MÁV - hogy tényleg visszatérjünk rá - közlése szerint a 17 akárhányas vonatra nem tudott kerékpárszállítót biztosítani, így nem is kapkodtunk, ezért céloztuk a 18 akárhányas vonatot. Bent állt a vonat, s eszembe jutott - ugyan nézzük már meg, hátha. Ugye nem kell mondanom, hogy a vonat végén ott figyelt a vagon. Pont 2 percünk volt. Jeggyel a kézben kapkodva tekertünk a peronon a kocsihoz s dobtuk fel a bringákat. Így nem vált feleslegessé a nagy nehezen megszerzett előny, robogtunk hazafelé.
Csodás tájakon jártunk csodás csapattal. Jánosnál remek ellátásban volt részünk, öröm volt ismét eljutni ide, s nem fenyegetés, de jövünk még.
Köszönöm, hogy eljöttetek, köszönöm, hogy elhittétek, hogy lehet a talpfákon is bringázni, hogy legyőztétek a távot, az időt, mindent köszönök ennek a remek társaságnak.
Kérlek titeket, hogy máskor is gyertek!
Akik ott voltak: Csilla, Eszter, Gabci, Via, Virág, János, András, Attila, Balázs, Dávid, Győző, Laci,
Az ellátmányt köszönjük Annuskának! Jövünk még!
