Szombat reggel Stadionok buszpályaudvar, Gabi beteg lett, így 9-en ültünk buszra. Az út Mátraszentimrére elég hosszú volt, valószínűleg ez volt az oka annak, hogy Adri Galyatetőn már könyörgött a sofőrnek, hogy leszállhasson egy guggolásra. Persze Adrit sem kell félteni, villámgyorsan elintézte a buszmegálló mögött Galyatető kellős közepén, a központban. Fél 11 körül ’szentimrén voltunk, majd miután szakszerűen fölerősítettem Jánosunkra a kamásliját, visszaindultunk Galyatetőre immáron gyalogosan. Jelzés volt, így hamar végigbandukoltunk az erdőn, és hamarosan megláttuk a buszmegállót, ahol Adri akciózott. Itt kezdődtek a bajok, mivel a buszmegállóval szemben egy borozó is volt, ahová persze be akartunk térni. Ebédidő lévén a tulajdonost letelefonáltuk a levese mellől, így kaptunk zsíros-lilahagymás kenyeret, pogácsát, forralt bort, tót koktélt… és persze innen indultak a problémák, mivel ez a koktél nem kevés fehér rumot is tartalmazott, nekem ezt azonnal ki kellett próbálnom… és ezzel nem voltam egyedül. Folytatás a linken...
Már jókedvűen vágtunk neki a hátralévő távnak, és nem is sejtettük, hogy a jelzésen a másik irányban haladunk, nem északi irányban, hanem délre. Érdekes módon a jelzések valahogy stimmeltek ebben az irányban is, bár sokszor volt olyan érzésem, hogy túl sokára találtunk következő jelzést, vagy túl korán, de ezt betudtam a rum és forralt bor keverékének kellemes megtévesztő hatásának. Jócskán dél felé kanyarodtunk, kellemesen töltve az időt, amikor bejött egy piros jelzés, ami egyáltalán nem illett oda. Ekkor Sanyi komolyabban tanulmányozni kezdte gps-ét, és hamar rájöttünk, hogy egyre messzebb kerültünk Ágasvártól. Fejben gyorsan adtuk össze a km-eket, és a 12-höz még hozzáadtunk párat, majd közepes tempóban visszaindultunk ’szentimre felé. Jánosunknak mindig más számot mondtunk, jobbnak láttuk, ha nem tudja mi vár rá…
Már sötét volt, mire elértük a falut, és az utolsó szakaszon Laci borzasztóan fájlalta a bokáját. Úgy döntöttünk, hogy Tünde és Laci jobban jár, ha itt keres szállást, így 7-en indultunk Ágasvár felé a sötétben, a Csörgő-patak völgyén keresztül. Valahol mélyen sejtettem, hogy kemény 3 km vár ránk, de bíztam benne, hogy túratársaim minden elénk gördülő akadályt hősiesen vesznek majd. Nem sokkal hagytuk el ’szentimrét, amikor elértük a patakot, és a jelzés eltűnt előlünk. Többen többfelé próbáltuk megtalálni a következő jelet a lámpákkal világított fák törzsén, de nem sok siker koronázta erőfeszítéseinket. Sanyi gps-e azt mutatta, hogy egyenesen a patak közepe felé kell tartanunk, ez számomra hihetetlen volt, mivel a patak környékén sehol nem volt zöld négyzet, csak egy zöld L jelzés, ami a szemben lévő domb tetejére vitt volna föl. Ez persze nem volt jó irány, ezt éreztük is. Sanyi azért valameddig fölkaptatott, mi pedig nézelődtünk tovább a befagyott patakon óvatosan, mert itt-ott vékony volt a jég, és féltünk, hogy beszakad alattunk.
A patak mentén jó messze kiszúrtuk a következő jelet, ekkor már Sanyi is arrafelé ereszkedett a domboldalon, és szinte egyszerre kiáltottunk fel, hogy megvan. Viszont a pataktól nem volt oda út sehol, a meder tele volt hóval, nem lehetett látni, hogy el tudunk e jutni odáig, így mindannyian fölkaptattunk a meredek domboldalra. Utóbb Ágasváron János felvilágosított, hogy ott nincs út, mert beszakadt a patakba, ezért nem találtuk. Mindenesetre próbáltunk eljutni odáig, ahol újra volt járható szakasz, ez persze nem volt könnyű mutatvány. Mi csajok nem merészkedtünk nagyon magasra, szinte a patak fölött próbáltunk fától fáig jutni, és kotorásztunk a hóban, hátha stabil gyökereket találunk. A domb sziklás és csúszós volt, így nagyon oda kellett figyelni. Már majdnem mindannyian az út közelében jártunk, amikor nem sokkal előttünk ordítást hallottunk, persze Jánosunk feltűnősködött, vagy 20 métert csúszott a dombról a patakba, mindezt egyenes háttal (valahogy érezhette, hogy így gyorsabb lesz), fölfeszített lábfejekkel, így talppal érkezett a jeges patakba (ez a hattyú-technika). Nem tudom, milyen őrangyal vigyáz rá, de azon a szakaszon egyetlen jégsziget nyúlt be a patakba, és ő pontosan erre a területre landolt, körülötte mindenhol jeges víz hömpölygött. Mivel a sötétben mi csak annyit láttunk, hogy a mélybe zuhan, Laja kétségbeesetten rohant a sötétben, hogy mentse Jánosunkat. János első reakciója: „Na, most hogy fogok innen kimászni…”. Mérgében fölzavarta Laját a domboldalra, hogy keresse meg a lámpáját, amit valahol elhajított. Szegény Laja már ment is fölfelé a csúszás nyomában, és túrta a havat, hátha rálel a világító eszközre. Már elég magasan járt, mikor Sanyi lent megtalálta a lámpát, úgyhogy mondtuk neki, hogy lejöhet, de lehetőleg ne a hattyú-technikát használja, mint János. Valahogy akkor és ott még nem tűnt viccesnek a dolog. A nagy ijedtség után már a jelölt ösvényen haladtunk tovább, ami gyakran vezetett át a patakon, így sokat kellett ügyeskedni, sajnos Laja egy helyen térdig be is szakadt, de szerencsére hamar kiugrott a jeges vízből. Na meg persze Laja mindent kibír…
Még jó hosszan botorkáltunk a patak mederben a sziklák és fák között, mire olyan közel értünk Ágasvárhoz, hogy elhagyhattuk a vizes szakaszt, és felkapaszkodhattunk a domboldalra. Már nem jártunk messze, és Ágasvár alatt a jelzést elhagyva egyenesen fölkaptattunk déli irányból támadva a tanyát. János épp a szállásunkat készítette elő, már jól be voltak fűtve a szobáink, így hát váltottunk pár szót, majd beinvitált minket vacsorázni. Mondanom sem kell, fejedelmi vacsorával vártak, valami gulyásféle volt gazdagon, isteni forralt borral, és János nagymamájának receptje alapján készült házi szilvalekváros buktával. Mikor már degeszre ettük magunkat, eszünkbe jutottak az aznapi események a barátságtalan, jéghideg, veszélyes patakmederben. Rögtön vidám történeteket kerekítettünk Jánosunk mutatványából, és mikor már rosszul voltunk a nevetéstől úgy döntöttünk, hogy nyugovóra térünk. János rendkívül bőkezű volt, minden további nélkül rendelkezésünkre bocsájtotta a három foglalt szobát, pedig csak 7-en voltunk, így szinte a legnagyobb kényelemben alhattunk. A többiek este megpakolták a kályhát, majd elaludtak, így reggel már hűvösben ébredtek. Én úgy döntöttem, hogy más taktikát választok, kb 3x fölkeltem, és mindig pakoltam a parázsra. Reggelre elértük az üzemi szauna hőfokot, így nagyon nem is takaróztunk… Mondjuk az szívet szorító volt, amikor hálóruhában meggondolatlanul kiléptem a szobából, majd megmerevedtek az ujjaim a fogkefém körül. Rögtön visszamentem felöltözni a jeges vízben való fogmosásos mutatványhoz.
Reggel 8 körül gyülekeztünk a reggelihez, és persze ismét nem csalódtunk, fejedelmi rántották kerültek elő a konyhából. Majd megérkeztek a teák, és vettünk csoki mikulást… mér, egész csinos… :)
Nehéz szívvel hagytuk ott a kényelmes szállásunkat, könnyes búcsút vettünk Jánoséktól, ígéretet tettünk, hogy nemsokára megint megyünk, és elindultunk a kéken. Szikrázó napsütésben indultunk, de az Ágasvári csúcsot nem mertük bevállalni a jeges terepen. Nem is a fölfelé meneteltől tartottunk, hanem a sziklás részen való lejöveteltől. Na meg persze mindenkiben mély nyomot hagyott Jánosunk előző napi mutatványa, viszont ott volt hová esni. Ágasvárról lefelé jövet sokszor csak a mélység lett volna alattunk, így nem rizikóztunk. A kék is csodálatos volt a téli időben, bár nem sokkal indulás után felerősödött a szél, ami nagyon kellemetlen érzés volt, sűrű havat fújt az arcunkba, sokszor meg kellett állni, mert nem láttunk. Pedig nem is odafönt haladtunk a tetőn, ahol valószínűleg barátságtalanabb volt az időjárás.
Nemsokára Mátraszentistvánon voltunk, ahol ismét becsábultunk egy borozóba, és meg kell mondanom, hogy itt sem csalódtunk a forralt bor minőségében. Úgy látszik a Mátrában mindenhol csak jó forralt borok vannak. Szóval Barbiék nyomtak egy csocsó party-t, persze Szilvi és Sanyi folyamatosan szívták Barbi és Laja vérét, mert szegények nem sok gólt tudtak lőni. Mint tudjuk legszebb öröm a káröröm… na itt volt bőven… :)
Még sok időnk volt, de elindultunk ’szentimrére, ahol Laciék már nagyon vártak minket. A szlovák specialitások éttermében bukkantunk rájuk, és remek ebédet kaptunk, remek borokkal. Nagyon nem izgultunk, mert a buszsofőrt megismertük, és tudtuk, hogy amíg őt látjuk, addig nem késhetjük le a járatot. Még jó fél órát elnevetgéltünk a búbos kemence melege mellett, majd kiálltunk a megállóba.
Jánosunk annyira megalapozta a hangulatot, hogy még a buszút egy része is hangos hahotázások közepette telt, a többi részét a többségünk átaludta, és viszonylag hamar Budapesten voltunk, fáradtan, elégedetten, tele élményekkel.
Őszintén bevallom, hogy sokkal keményebb túra kerekedett a hétvégén, mint amit terveztem, de úgy érzem, hogy nem bánok semmit. Még annak is örülök, hogy így eltévedtünk, ezért hát köszönetet kell mondanom a Galyatetőn fogyasztott Tót koktélért, ami valószínűleg nagymértékben befolyásolta éberségemet (negatív irányban), ez lehet az egyetlen mentségem az eltévedésre. De mint már azt megtanultuk minden úgy jó, ahogy van…
Köszönöm a 8 hősnek, hogy eljöttek velem erre a nehéz túrára, és azt is köszönöm, hogy ilyen mérhetetlen jó kedvvel, és töretlen lelkesedéssel végigcsinálták a távot. Le a kalappal előttetek, Veletek bárhová, bármikor, bármilyen körülmények között elmegyek túrázni, és mivel már ismertek, tudjátok, hogy nincs „B” terv… viszont „A” sem!
Boldog Karácsonyt!
kenny
