Már fél hét előtt gyülekeztünk a buszpályaudvaron. Kicsit csodálkoztam, hogy közel húszan összejöttünk, nem gondoltam, hogy ilyen szép kis csapat gyűlik össze. Azon kevésbé lepődtem meg, hogy a Volán megtagadta a jegyeladás - férőhely hiányra hivatkozva - , hiszen miért is gondolták volna, hogy szombaton utazni akarna velük bárki is. (Öröm az ürömben, hogy a pénztáros példás gyorsasággal intézkedett egy mentesítő járat beállításáról, és tíz percen belül érkezett egy újabb busz, így a rajtunk kívül szintén ebbe az irányba utazó másik csoporttal együtt kialakult a helyünk.)
Ködös, párás idő volt, mikor leszálltunk a buszról Bodajkon. Kénytelenek voltunk a kocsmában kezdeni. Érdekes egy hely volt, az biztos. A polcokon üres Jageres, Baileys-es, Fütyülős üvegek sorakoztak, vásárolni azonban csak kommersz vodkát, körtét és Vadászt lehetett. De hát a szükség ugye nagy úr...
Hamarosan a falu szélén meneteltünk. Felkapaszkodtunk a bodajki sípályán, ami nem is annyira kicsi, mint azt lentről gondoltam, s eljátszottam a téli kipróbálás gondolatával - egyszer mindent meg kell nézni alapon.
Feljebb befordultunk az erdőbe, hamarosan egy létrán át bemásztunk a Gaja völgybe, de a kék jelzést elhagyva meredeken ereszkedtünk a sziklás, csúszós horhoson egyenesen a szurdok felé - kicsit ezzel rövidebbre fogva a jelzett utat.
A Sobri üreg mellett értünk le a völgybe, már a hegyoldalból csodás látvány volt az igen bő vizű patak, ahogy körülfolyta a kis szigeteket. A bal parton maradva indultunk dél felé. A párás völgyben később őzcsordát láttunk, persze csak messziről, amint tovább álltak közeledtünkre.
A fehérvárcsurgói tározó előtt fatörzsből kialakult hídon keltünk át a víz fölött a másik partra. A háromszög jelzésen meredeken másztunk fel a Vaskereszthez, ahol gyors geoláda kutatás következett a meredek sziklafalban.
A domb másik oldalán ereszkedtünk le, majd a jelzett utat elhagyva lezárt üzemi területen haladtunk a Szeles-árokban. Enyhén emelkedett az út. A tetőre felérve aszfalton folytatódott volna a jelzett út, azonban nem akartunk arra menni, alternatív lehetőségként kínálkozott egy széles vágás a fák között, azonban ezt az utat hamarosan kerítés zárta le - most létra nélkül. Az alternatív út alternatív megoldásokat kíván néha, szerencsére ebben nem volt hiány, hamarosan a másik oldalon voltunk, s ismét csúszkálva ereszkedtünk lefelé egy meredekebb szakaszon. A hegyoldal jó minőségű, széles útban folytatódott, mely hosszan, egyenesen haladt, jó kilométeres szakasz belátható volt.
András fedezte fel a messze előttünk az úton álldogáló vaddisznót. Még messze jártunk a komától, de láttuk, ahogy komótosan besétál az erdőbe, ahol ideiglenesen eltakarták előlünk a fák.
Aztán ahogy odaértünk megláttuk az úttól nem túl messze, ahogy a fák között álldogált. Hatalmas kan volt, olyan három mázsára tippeltük a súlyát, de lehet, hogy annál is nagyobb volt. Érdeklődve vizsgálta a csapatot, mi pedig őt. Eltelt pár perc, készült néhány jó fotó, aztán a területét védő és láthatólag teljesen nyugodt állat hátat fordított és kényelmesen elsétált.
Egy vadászles mellett elhaladva nyílt területre értünk, ahol a szerencsés elől haladók őzcsordát láttak elszaladni. A terület be volt etetve, ezért mindenfelé állatnyomok voltak láthatók. Ahogy haladtunk, egy mély vízmosáson keltünk át, majd mindenféle utat nélkülözve toronyiránt közeledtünk Isztimér felé. Az őszi erdőben szarvasokat láttunk - azaz csak egyet, amint kíváncsian figyelt, majd a fák közül eliramodott egy egész csorda, csak a körvonalaik látszottak.
A terület elhagyása ismét csak kerítés-mászással volt lehetséges, de már rutinosak voltunk, nemsokára Isztimér határában róttuk a szántóföldeket.
A piros jelzésen haladtunk tovább néha sáros utakon. Egy óra felé járt az idő, szerettük volna az ötös vonatot elcsípni Inotán. A terep nem volt vészes, csak jelentéktelen emelkedők voltak ezen a szakaszon. A régi kék jelzést elérve dél felé fordultunk, s egy hatalmas fennsík szélén meneteltünk tovább. A távolban már látszottak az erőmű hűtőtornyai, de nem voltak közel. Bakonykúti mellett elhaladva kisebb levendulásba botlottunk, jómagam szedtem is pár virágot, s közben eszembe jutott a tihanyi levendulás, ahol már régen jártunk, lehet, a nyáron ellátogatunk oda is újra.
Közel jártunk már a régi katonai területekhez. Nem akartam átvágni ezen a kies részen, ezért kicsit balra kanyarodva a Hideg-völgy felé fordultunk, majd a hatalmas sziklák lábánál végighaladva egy működő sóderbánya mellett fordultunk Inota felé.
Az Élet-gyöngye zarándokút vezet végig a fennsíkon. Kies táj, kövek minden felé. Hullámzott alattunk az út, ahogy fel és le ereszkedtünk egyik dombról a másikra. Átfújt rajtunk is a szél, a kopár hegyen semmi nem állta az útját. Végre a falu határában kicsit védettebb részen álltunk meg. Erősen szürkült, de már nagyon közel voltunk. Átvágtunk Inotán, az állomás a 8-as út másik oldalán van. Többen kicsit hitetlenek voltak az inotai állomás láttán, de hát nem lehet mindenhol szuper-modern várócsarnok, s Inotának ilyen jutott. Még volt húsz perc a vonatig, egyszóval meglehetősen pontosan érkeztünk a legyalogolt 25 kilométer után.
Remek tempóban tette meg a huszonegy fős csapat a túrát. Nem voltak vészes terepviszonyok, mégis érdekes és látnivalókban bővelkedő utunk volt. Remélem, mindenki jól érezte magát, s nem bánta meg, hogy velünk tartott. Köszönet a résztvevőknek. A túrán készült fotók megtekinthetőek az archívumban.
