Busójárás
Le tudtam 40 évet élni úgy, hogy nem jutottam el a mohácsi hagyományőrző fesztiválra, a busójárásra. Ez bizonyos szempontból sajnálatos, de ha optimista módon nézzük a dolgot, még örülhetek, hogy mostanra sikerült a dolog, hisz' hányan lehetnek, akik sose vetődnek el ide.
A csapat szervezését, a programot viszonylag hosszú szervezés előzte meg, mivel a rendezvény nem mindennapi népszerűségnek örvend úgy itthon, mint a környező -főleg déli országokban. A szállást már tavaly le kellett foglalni, december közepén-végén már nem lehetett szobát szerezni Mohács ötven kilométeres körzetében. Nem volt a dolog túl bonyolítva, egy egyszerű kollégiumban foglaltunk öt szobát a csapat részére.
Mivel csak két napunk volt, s ebben az utazás közel fél napja is benne foglaltatik, így a program úgy lett kialakítva, hogy a lehető legtöbb értelmes dologra jusson idő. (Persze ez relatív, hisz mindenkinek más jelenti az értelmest, de azért talán mindenki megtalálta a számítását.)
Első nap Pécsre utaztunk, kilenctől délig volt időnk nézelődni. Nem egy csoportban mozogtunk, mindenki mehetetett, amerre akart. Előzetesen a weben mindenkinek volt lehetősége utánanézni, hogy mi az ami érdekli, ezért aki vette a fáradságot, az előre összeállíthatta programját.
Mi a mecsetet és a Csontváry tárlatot tudtuk megnézni, s egy gyors kávé után már mennünk is kellett a találkozóhelyre, s hamarosan úton voltunk Siklós felé.
A vár megtekintése ebéd utánra maradt, a történelmi látnivalók megtekintése és pár fotó készítése el is emésztette a délután jelentős részét. A korábbi tervnek megfelelően visszakocsikáztunk Harkányba, s volt egy bő óránk, hogy a híres fürdőben kicsit felmelegedjünk a kellemes termálvízben. Így hét óra körül indultunk Mohács felé. A szállásunkat felderítve páran egyből nyugovóra tértek, a csapat nagyobbik fele az éttermi vacsorára szavazott, így a helyi erők ajánlása alapján a belvárosban, a kikötő mellett a Révkapu étteremben foglaltunk el jókora helyet az asztalok mellett.
Nagyon jó választás volt ez az étterem, azt hiszem, senki nem bánta, hogy ide jutottunk. Bár tizenhatan voltunk, gyorsan vacsorához jutottunk, s az ételek íze, tálalása, a pálinkák és borok tényleg felejthetetlenné tették az estét.
Tíz óra felé értünk haza, s nyugovóra tértünk. Senkit nem kellett altatni.
Reggel kényelmesen szedelőzködtünk, a koleszt tíz óra után hagytuk el. Az autóinkkal nem jutottunk messzire, a város le volt zárva. Hátrahagytuk hát a vasakat, s gyalog mentünk a városba. A kirakodóvásár gigantikus mérete fogadott, szinte az egész belváros sátortengerré volt alakítva. Én nem értek egyet a busó hagyomány aprópénzre váltásával, de mivel tudjuk, hogy erre van igény, így kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a díszpárnától kezdve bugylibicska, kistalicska, és még annyi minden más kapható egy ilyen rendezvényen.
Próbáltunk a lényegre koncentrálni - a busókra. Számtalan maszk és suba mindenfelé, fehér és néhány fekete racka a kisebb-nagyobb termetű legények vállán.
Sodródtunk a forgataggal, megálltunk egy forralt borra, egy lángosra, majd haladtunk tovább. A központ másik felére eljutva egy közeli utcában busómaszk-faragó mester műhelyét látogattuk meg. Az öreg falak között fiatal szobrász mesélt a régi hagyományokról, majd megmutatta, hogy a készül az amúgy vérrel festett maszk faragása.
Délre járt az idő, mire ismét az utcán voltunk. Az áradat a Sokácrév felé haladt, mi is beálltunk, sétáltunk. A révben szereztünk egy remek helyet, ahonnan jól láttuk a Dunán átkelő busókat, akik a törökökkel harcoltak, s közben egy kisebb máglyát is égettek nem túl messze tőlünk.
A vigasság vissza indult a Kóló térre, mi még megsütöttünk Francis örömére pár marshmallow-t, majd csatlakoztunk.
A tömeg eddigre érte el azt a határt, amit kritikus tömegnek hívnak :) - de itt tényleg az volt. Becsléseink szerint százezernél is többen álltak sorba, kezdődhetett a busók felvonulása a főtér felé. A gyalogosokon túl mindenféle szerkezettel, szekérrel, motorizált fűkaszával és még ki tudja, mi mindennel haladt a hatalmas menet a főtér felé. A teljes busóhadsereg bemasírozott a térre, majd a menet megindult a rév felé, hogy a telet jelképező koporsót a vízre bocsássák.
A délutánból még a hatalmas máglya meggyújtása volt hátra. A tíz-tizenöt méterre felcsapó lángok messze látszottak - de mi addigra egy kis presszó asztalánál ültünk a tér szélén. Beszűrődött a jellegzetes sokác népzene, a máglya körül nagy csapat körtáncba kezdett. Ideje volt szedelőzkörnünk, hisz igencsak sötét volt már, s még hosszú volt az út Pestig.
Negyven év után öröm és bodottá volt a busójárást meglátni és megszeretni, és bár jövőre nem jövünk ide - hisz annyi más látnivaló van még kis hazánkban - azért fogunk még Mohácson XXL tálat enni a Révben...
